Keressük a szívet

Bár elbuktam és nem sikerült teljesítenem a havi kvótát, nem szeretném, ha hiába vártatok volna, ezért itt egy rövid részlet a második fejezetből (reményeim szerint még nem lő le komoly poénokat). Ebből valószínűleg rendszer lesz, amennyiben meg tudom oldani anélkül, hogy túl sokat fölfednék a cselekményből. Nem akarom a felfedezés örömét elrontani, ha majd a teljes regényt fogjátok kézbe.

Figyelmeztetés: mindez még szerkesztés előtti. Azt sem tudom garantálni, hogy ezek a jelenetek benne lesznek a végleges változatban.

***

Emese számára a varázslat már olyan könnyen jött, akár a lélegzés. Minden szívdobbanással fellüktetett benne, majd elcsitult, akár egy szuszogó állat vagy egy hullám a tenger felszínén. Alig emlékezett az időre, amikor még nem volt képes formába önteni ezt az erőt, nem látta a csomókba és mintázatokba csavarodó bűbájt. A rajz megidézte és lehorgonyozta a világba a varázslatot.

Hogy milyen rajzolat illett éppen a feladathoz, azt részben tanulta, részben megérezte – nem lett volna félig tündér, ha nem bizsereg jobban az ujja, amikor helyes irányba kanyarítja a vonal farkincáját. Ezúttal nem kellett kísérleteznie: a keresés az egyik első varázslat volt, amellyel megismerkedett.

A határon, az őrfák alatt, ahonnét Gödöllő házait és a Rengeteg árnyas mélyét egyaránt látta, letelepedett egy gyökérre, és kihajtogatta zsebkendőjét. Rabonbán haja a közepében sötétlett. Néhány szálat kivett és visszagyűrt a farzsebébe, a többit gondosan visszacsomózta, és elővette tollát.

Egyszerű mintát rajzolt a zsebkendőre, apró hurkokat, egymásba fonódó vonalakat, amelyek közelebb csalogatták a varázslat tárgyát, és kapcsolatot teremtettek közte és Emese között. Tudta, mikor kelt életre a bűbáj, mert abban a pillanatban mintha Rabonbán a háta mögé lépett volna. Érezte leheletét a tarkóján, az enyhe gyümölcsillatot, amely a tündéreket körbelengte, hallotta a lélegzetvételét.

Hátrapördült, holott tudta, hogy Rabonbán a várában ül, alighanem azóta, hogy ott hagyta. Az erdő kísértethomályosan és üresen derengett mögötte. Beharapta ajkát, ellökte magától az iménti érzést. Nem Rabonbánt kereste, hanem a szívét.

A jelenlét, amely az imént még olyan erős volt, elhalványult, ahogy Emese egyre távolabb taszította magától, mígnem fakó lüktetés volt csak tudata peremén. Ismét körbetapogatózott, kereste a másik szagként, tapintásként jelentkező érzést, amely Rabonbán szívét jelentette.

Sokáig ült hiába, kezében a kendővel. Aztán a csomóra kötött vászon sarka meglibbent, és akár egy hallgatózó fül, kinyújtózott.

Rezdülésnyi volt csak az érzés, de eltéveszthetetlen. Emese föltápászkodott, és kezében a zsebkendővel elnézett arra, ahonnét a szív dobogását sejtette. Szellemházak és kísértetfák keveredtek össze a se nem nappali, se nem éjjeli szürkületben.

Összevonta szemöldökét, tétovázva tett pár lépést Gödöllő felé, hátha a viszonyítási pont elmozdul. A szív azonban ugyanott lüktetett.

– Ez érdekes lesz – morogta.

A kerékpárt a földön hagyva elindult a gyökerek között a homályban, pontosan a két világ határán egyensúlyozva, ahogy az érzés vezérfonala kanyargott.