Hogy idén ez volt a téma, az önös érdeknek köszönhető: rájöttem, hogy közbe kell iktatnom a nagy folytatás előtt még egy epizódot az Ólomerdő szereplőinek életéből. Az elmúlt hónapok alatt az is letisztult, pontosan miről fog szólni, és az utazás előtti napokban már azt is tudtam, ki lesz a nézőpontkarakterem. Akire korábban sosem gondoltam: Lóna.

Az információadagolás problémájába már korábban is belefutottam. Ha Emese maradt volna a fő karakterem, az előzmények miatt érzelmi felindultsága már a történet kezdetén olyan nagy lett volna, hogy az hiteltelenné, melodramatikussá tette volna az egész kisregényt – és úgy érzem, még így is vékony jégen táncolok. Lóna hideg, de erős és letisztult érzésekkel bíró, tündérmódra gondolkodó karaktere jó Watsonná teszi: amit ő megmutat, abból leszűrhetjük, min megy keresztül Emese, de mivel nem érti meg a tulajdon lányát, a feszültség is megteremtődik közöttük.

Nem gondoltam volna, de a folytatás (vagyis a középső rész) kamaradráma lesz, Lóna és Emese szembenállásának története, kevés szereplővel, sok visszaemlékezéssel és egy nagy titokkal és nem kevésbé nagy veszedelemmel, hogy a valódi folytatásban már minden szereplő a helyén lehessen, amikor megrázom és felborítom a teljes Tündérországot.

A kisregényes előadásoknak megfelelően ezúttal készítettem egy szinopszist, ami nagyon hasznosnak bizonyult, hogy fókuszban tudjam tartani a történetet, sőt: a legmeglepőbb számomra az volt, hogy hígítani voltam kénytelen a drámát és az expozíciót, így behoztam egy harmadik karaktert is.  A főbb pontok ki vannak jelölve, a golyó pedig gurul – remélem, a kisregény másik fele is elkészül hamarosan. A pálya már készen áll, csak be kell járni (aztán pedig újraírni, újraírni és újraírni).

Azt pedig nagyon remélem, hogy nem kell x-edszerre is kidobnom 50-100 ezer leütésnyi szövegeket. Figyeljétek a számlálót!

***

Hétszer hét nap telt el a villámok órája óta. Hétszer hét napja voltam ismét önmagam, az ezüsterdő úrnője és özvegy.

A történetem nem itt kezdődik; elmondhatnám, hogyan találkoztam egy emberrel az erdőn, és hogyan hagytam ott a tündérek földjét érte; hogyan árult el engem és hogyan árultam el aztán én őt; mesélhetnék az átok hosszú éveiről, amelyek végtelen nappalnak és végtelen éjszakának tűntek, és miközben hattyúként úsztam az ólomerdő fagyszürke taván, a lányomról álmodtam, akit hátrahagytam. Elregélhetném az ő meséjét is: hogyan jött el értem és hogyan szabadított meg, mi történt aznap a ribizlibokros kertben, az emberek földjén, amikor kétszer egymás után lecsapott a villám – de ezen történetek közül néhányat már bizonyosan hallottál, még ha álmodban is.

Nem itt kezdődik tehát, én mégis itt kezdeném: ahogy újra felöltöm a hattyúbőrt, és fehér szárnyamat kitárva elrúgom magam a torony ablakából, hogy átrepüljek a Héterdőt és az emberek Gödöllőjét elválasztó határon, és hazavigyem végre a lányomat oda, ahová tartozik.

Hogy ez sikerülhessen a munka mellett, ismét felelevenítettem a hajnali írás gyakorlatát. Amikor az ember felébred, és az agyában még egyszerre van jelen az álom és a valóság, és még nem hallott idegen szót, nem olvasott még semmit, nem beszélt senkivel, akkor a legkönnyebb a kreatív forráshoz nyúlni és olyan mondatokat előmeríteni, amik leginkább jellemzőek rá. Még nem fertőzték meg a mások gondolatai és szavai.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a leírt mondatok véglegesek. A választott narrációs stílus elüt az Ólomerdőtől, és még nem vagyok benne biztos, hogy végig uralni tudom. Ezenkívül a szokásos átírási láznak bármi áldozatául eshet.

Mindenesetre most ez az első mondatom (update: javítva):

„Peremvidéken áll a ház, bár határt őrző erődnek csak az mondaná, akinek nincs szeme, hogy lássa, és szíve, hogy megértse: a gödöllői kertváros kátyúktól himlős utcája és szögletes ablakszemekkel bámuló épületei nem varázslatosabbak, mint az agyag, amiből tégláikat égették.”

• megírva: 103K, két nekifutásra
• kidobva: 83K, de a maradék 20K is hamarosan repül, úgy látom

Vagyis visszatértem a kezdőpontra, majdnem ugyanott vagyok, ahonnét kiindultam, azt leszámítva, hogy sokkal világosabb, minek és kinek a történetét akarom elmondani, hogyan és mi az egésznek a magva. Hosszú út azért, hogy megint elindulhassak.

Közben persze haladtam mással; a Spét munkacímen futó színházas regényem szépen halad és már 126K-nál tart, és idén megjelent egy novelláskötetem és pár mininovellám az Északi Szövetségben.

2010-ben szeretnék haladni a Spéttel, újra nekifutni a Halott sárkánynak, befejezni néhány novellát és… és egyelőre csak tépelődöm azon, mekkorát merjek álmodni, jelentkezzek-e Nalo Hopkinson kurzusára.

Így állok most.

Ez a téma is megérne önmagában egy bejegyzést, mert én meg egyszerre több futó fájlba dolgozó típus vagyok – bár szakaszonként mindig más és más van előtérben –, azonban nekem inkább a felvezetésen akadt meg a szemem. Mg-b példának hozta fel Heidel Dant, aki az olvasói nyomásra felhagyott a szövegek közti cikázással, és ígéretet tett, hogy most már végre befejezi a regényét, ha törik, ha szakad.

Az ígéretekről pedig már tudjuk, hogy veszedelmesek.

Ugyebár én meg azt ígértem meg, hogy hét éven belül befejezem az Ólomerdő folytatását, de az idei év vergődése egészen nyilvánvalóvá tette számomra, hogy valami nincs rendben ezzel a szöveggel. Hol így nyúltam hozzá, hol úgy, és egyik megoldással sem voltam maradéktalanul elégedett.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lehettem volna elégedett, ha nincs az Ólomerdő, ha nem jutna és juttatnák folyton eszembe. Ha nem folytatásként írnám a folytatást, akkor csak annyit szenvednék meg vele, mint bármely másik írással.

Tetszik, nem tetszik, oka van annak, hogy egyes írók lábrázást kapnak a folytatásoktól, és sosem térnek vissza a tett színhelyére. Sokan képtelenek is megbirkózni a feladattal (Nina Kiriki Hoffman vagy Anne Rice például), és a későbbi kötetekben a cselekmény lapossá, a narráció bennfentes kacsintgatássá, a szereplők egyformává válnak.

A szereplők korábbi énje kísértetként lebegi be az új szöveget, hiányzik a fölfedezés öröme; az előző kötetben leírt tettek masszának tűnnek: mit emeljek ki közülük? Mi a lényeges? Mi nem az? Úgy adjam-e meg az információkat, hogy az új olvasó is értse a szereplők közti viszonyokat, vagy elég, ha az azóta eltelt eseményekre koncentrálok (mely esetben megjelenik a rendkívül bosszantó bennfentes kacsintgatás)? Nehéz eldönteni, mi elég és mi a túl sok, mert az előző kötet olyan, mint egy fölöslegesen túlrészletezett jegyzethalom, amibe ráadásul az ember egy kicsit bele is szeretett.

A folytatások legnagyobb csapdája az önismétlés. A világ már ismert, a szereplők jó része is – rendkívül csábító a lehetőség, hogy újra behozza az ember a korábban megismert figurákat, konfliktusokat, megoldásokat. Aztán ott van az olvasói elvárásoknak megfelelés, és ennek kényszere. Az emberek az Ólomerdőt olvasták, ahhoz fognak viszonyítani, azt az élményt akarják, csak még jobban, még izgalmasabban, még elgondolkodtatóbban. Ugyanazt és mégsem.

De sem az olvasók, sem én, az író nem tudom néha eldönteni, mi az a „más”, ami úgy idézi fel ugyanazt a varázslatot, hogy egyúttal az újdonság élményét is megteremti.

Megan Crewe három alapkérdést tesz fel:

• A főszereplő ugyanolyan nagy problémával szembesül, mint az előző könyvben?

Hacsak nem keveredik Emese még nagyobb konfliktusba, mint az Ólomerdőben, a könyv visszalépésnek fog érződni. De mi lehet nagyobb konfliktus a szülők elvesztésénél és a felnőtté válásnál? (A kérdés költői, mert erre már tudom a választ.)

• Más-e a premissza, de nem tér el túlságosan az előzőtől?

A varázslat jó része a premisszából fakadt. Ha teljesen más premisszát használok, olyannyira különbözni fog a történet, hogy elvész a folytatás érzése; ha túlságosan hasonlít, akkor lényegében ugyanazt írom meg újra.

A jelenlegi premissza az előző továbbgondolása, annak egy másik aspektusa, és egyáltalán nem volt egyszerű megfogalmazni. Remélem, működik majd.

• Tönkre akarod-e tenni a már megírt befejezést?

Végtére is elvarrtam a szálakat – az új történethez újra fel kell fejteni. Itt a segítségemre siet az ígéret, amelyet Emese tett Rabonbánnak, ugyanakkor pillanatnyilag úgy érzem, ez épp annyira kolonc is, mint segítség. Muszáj foglalkozni vele, akkor is, ha az új premisszához nem köthető közvetlenül, és ez komoly fejtörést okoz nekem még mindig.

Úgy érzem tehát, ehhez a regényhez nem úgy ülök le, hogy fölfedezek egy új világot, új karakterekkel ismerkedem, teljesen gyanútlan és nyitott olvasók előtt próbálok eljátszani egy történetet, hanem úgy, mint egy performanszművész, aki a sikeres első felvonás után még mindig csak halvány sejtésekkel bír a második felvonásról, de tudja, hogy improvizálnia kell, méghozzá olyan jól, hogy a közönség végigülje az előadást, és azt higgye: a performansz egységes és már előre létezett a koncepció.

Jelenleg ott tartok, hogy csak úgy fog működni, ha szakítok Emesével, és egyelőre visszasorolom mellékszereplővé. Így talán kevésbé érzem, hogy folytatást írok, és nem nyomasztanak majd az elvárások sem.

(Addig is írom a színházas regényt.)

Teljes cikk a Vox Adepti blogon.

Nihil azon akadt ki, mennyire fantáziátlan néha a mágia a könyvekben, és ezt kicsit továbbvinném: engem azért bosszantanak a Tome of Magic-ből kimásolt varázslatok, mert a másolás után nem történik semmi. Nincs fél gondolat sem szánva arra, hogy egy olyan világban, ahol ekkora tűzgolyókat lehetséges dobálni, mennyiben változik meg a mindennapi élet – elvégre a varázslóknak is meg kell élniük valamiből, és feltételezem, nem mindegyik deviáns és társadalom peremén tengődő száműzött. A többség azért lesz varázsló, mert akar valamit kezdeni a tudásával, mint ahogy egy varga is szeretne cipőket készíteni, egy fazekas kancsókat korongozni. Mondanom sem kell, hogy a többségnek családja is van, amit el kell tartania.

Kényelmes megoldás, ha a mágia csak a szerencsés keveseknek adatik meg, ilyenkor valóban minden egyes mágus kiváltságos személy; vagy ha alkalmazása olyan borzalmas árral jár, hogy még maguk a varázslók is csak ritkán vetemednek rá.  Nagyon tetszett Daniel Abraham tetralógiájában a költők szerepe: egész életükben arra készülnek, hogy egyszer – egyetlenegyszer – megkíséreljenek megkötni egy nagy hatalmú teremtményt (amilyenből az egész világban van egy tucat). Ha nem sikerül, szörnyet halnak.

A mágia árával foglalkozó regények általában átgondolják, hogyan illik a varázslat a világba. Ursula K. Le Guin A Szigetvilág varázslója gyakorlatilag egyetlen elrontott varázslat következményeit írja le, máshol a varázslás (vagy annak egy változata) tabu, mint Robin Hobb Orgyilkos-ciklusában az Ösztön. Orson Scott Card a How to Write Science Fiction and Fantasy című könyvében egész fejezetet szentel a mágiának és annak árának. Ha a mágiának nincsenek határai, a karakterek mindenhatóak lehetnek és nem kapunk valódi történetet (tét és kockázat nélkül csak áltörténetek léteznek).

Nagyon fontos kérdés, mi a mágia forrása, mi a hatása, meddig terjed a hatalma és miként lehet megidézni, ezek ugyanis kihatnak mind a varázslatot használó karakterre, mind a környezetére, tágabban az egész világra. Brandon Sanderson nagyon szeret efféle mágiarendszerekkel kísérletezni, bár nekem kicsit mechanikusnak tűnnek (a Warbreaker végén a függelék különösen szíven ütött), de azt el kell ismerni, hogy a regény világán belül következetesen használja a mágiát és legtöbbször a cselekmény fordulatai is a kiskapukhoz és szabályok új értelmezéséhez vannak kötve. Nála a történet és a mágiarendszer elválaszthatatlan egymástól.

Szerencsére lehet jó példákat hozni – meggyőződésem, hogy mindegyik mögött komoly agymunka áll. Rossz példából jóval több van, sajnos. A szerepjátékból egy az egyben átültetett memorizálós  rendszer például a játékban kiválóan működik, de egy regényben erőltetetten hat. Az sem világos, hogy miért marad a társadalom és a környezet ugyanolyan, mint amit a történelemkönyvekből megismertünk középkor címén. Ha van is fejlődés, azt sokszor ipari forradalomként képzeli el a szerző (igen sokszor gnómokkal vagy törpékkel), és egy árva kukk nincsen a mágia mindennapokat is behálózó szerepéről.

Ha olyan világot veszünk, ahol már viszonylag fiatalon is el lehet jutni a tűzgolyódobálás szintjére, és a varázslók nagy hatalmú varázstárgyak eszkábálásával töltik idejüket, fel lehetne tenni a kérdést, hogy mit kezdenek a mágiával akkor, amikor épp nem egy epikus kalandhoz használják fel? Ha sárkányölő kardot készíteni tudnak, bizonyára nem jelentene különösebb megerőltetést, mondjuk, parancsra melegedő tűzhelyet eszkábálni. A háziasszonyok vinnék, mint a cukrot, egy hétköznapi szükségleteket kielégítő és mindennapi életet könnyebbé tevő varázsló hamar meggazdagodhatna. Cserében a hagyományos mesteremberek termékpalettája szűkülne vagy specifikusan a varázslók kiszolgálására váltana át, kialakulnának a mindkét fél számára gyümölcsöző kapcsolatok. A mester elkészítené az alaptárgyat, amelyet aztán a varázsló felruházna hatalommal. Micsoda szerszámokat használhatna egy ilyen iparos, eszközöket egy háziasszony! Kést, amely tökéletesen vág, ragasztót, amely nyom nélkül forraszt, a cipők bőre pedig sosem látott finomságú lenne, a zsír sosem avasodna meg, a méz nem kristályosodna ki, az egérfogó gyilkosan hatékonyan tenné a dolgát.

Ugyanakkor – feltételeztük, hogy a mágia közönséges dolog, amelyet iskolákban lehet tanulni – a varázslat misztikus mivoltát is kikezdené az elterjedtség. Ha vannak is nagyon nagy hatalmú, veszedelmes varázslók, tőlük sem félnének annyira ez emberek, hiszen a mindennapokban számtalan kisebb mágussal találkozhatnak (akiket talán nem is így hívnak, mert esetleg elnevezéssel sem különböztetik meg őket a közönséges polgároktól). Ki retteg nálunk egy mérnöktől vagy biokémikustól?

Hogyan változik meg ilyenkor a társadalom szerkezete? A varázsolni tudók külön kasztot képeznek-e? Közülük kerülnek ki az uralkodók? Miért is ne? Logikus lépés lenne.

És hogy miért jött elő ez a téma és mit keres épp ezen a blogon? Úgy, hogy a tündérek birodalma nem csupán Héterdőből áll, amely egy külön országnak számító határvidék, hanem annál jóval nagyobb, és valamennyi tündér képes ilyen vagy olyan mértékben varázsolni. Ennek óhatatlanul hatása van a világukra, a mágia szabályai a társadalmuk szabályait is jelentik.

Azon túl, hogy ezt fontos kidolgoznom, mert Emese már nem csak a Rengetegben fog bóklászni, de szembesül a tágabb – és idegenebb – tündérvilággal, amiatt is kulcsfontosságú, mert tudnom kell, mi történik, ha egy ilyen mágiát mindennapinak ismerő, erősen szabályközpontú társadalomban egyszerre csak megszűnik a kontroll.

Ti szabadjára mernétek engedni egy egész világnyi tündért, miután az Ólomerdőben megismertétek őket?

Én sem merem. De megteszem.

Nézőpont

Az Ólomerdő E/3 szubjektív nézőpontban íródott – valamennyi nézőpontkarakternek beleláttunk a fejébe és érzéseibe, ugyanakkor egyes jeleneteken belül nem tártam fel többet, mint amennyit ők tudhattak. Az információkat szintén E/3 szubjektív flashbackekben és jelenetenkénti nézőpontkarakter-váltásokkal adtam meg (így bővült a kezdeti egy karakteres nézőpont a végén öt karakterre).

Terveim szerint a Halott sárkány (igen, van már egy olyan munkacíme, ami nem ÓlomerdőX+1) sokkal kevésbé egyetlen karakter története; itt is Emesét szeretném követni, de nem akarok ennyire belebújni a bőrébe, már csak azért sem, mert jóval több olyan információt akarok közölni, mint amiről ő tudhat, az pedig túlságosan faramuci lenne, ha mindig valaki elmagyarázna neki mindent (a kidobott változatban belefutottam ebbe). Szükségem van tehát egy mindentudó nézőpontra, amely azonban csak Emese gondolatait és érzéseit mutatja meg, a többi karakterét nem (viszont kívülről követheti a többieket is).  Ennek következtében kicsit távolságtartóbb, ugyanakkor több mindenre kiterjedő lesz a szöveg.

Kiindulási pont

Látható a kukába dobott változatnál, hogy Emese visszatérése és Rózsa szörnyű tette körülbelül egy időben következnek be, és Emese csak a regény folyamán, fokozatosan ébred rá arra, hogy valami történt a tündérek világával. Túl azon, hogy ez nehezen menthető véletlen, a történetet is hihetetlenül lelassítja és a regény elejét lagymataggá teszi. Nem lehet egyszerre két történetszálat is apránként a nulláról felépíteni.

A döntés tehát az volt, hogy időben szétcsúsztatom őket, ennek következtében már egy eleve feszült helyzetbe csöppen bele Emese. Hasonlítsuk össze egy kacsa és mondjuk egy sólyom felszállását: a végén mindkettő repülni fog, csakhogy a kacsának előtte több méteren keresztül taposnia kell a vizet. Én pedig nem akartam annyit taposni.

Cselekmény

Igaz, hogy az Ólomerdőt úgy fejeztem be, hogy legközelebb megkeressük Rabonbán szívét, viszont ha tényleg ezzel kezdeném a regényt, akkor gyakorlatilag lenne egy miniküldetés, mielőtt elkezdődne a valódi történet. No meg nem biztos, hogy a csodaszarvast így kéne behozni a sztoriba.

Még ha a szív is az ürügy, ami miatt Emese visszatér, megszerzésére várni kell, mert ez a világ már nem az, amelyikből egykor távozott.

***

Ezek közül egy is bőven elég egy átíráshoz, hát még a három együtt… Valószínűleg egy alapos jegyzet az elején segített volna átlátni, mi mennyire működne a regényben, de igazság szerint a megvilágosodás a már megírt részek értékelésekor jött.

Azért legközelebb megpróbálok vázlatot írni, hátha megy.