Reboot

Gyanítom, hogy már unjátok, de bejelentéssel érkeztem: megint újrakezdem az Ólomerdő2-t. Máskor is hosszú az útkeresés, ezúttal még hosszabb; talán feltűnőbb is, mivel a kezdetektől dokumentálom a regény elkészülését.

Ezúttal azonban nem bánom, hogy megint ki kell dobnom, amit megírtam; mert tudom, hogy az új változat helyrerántja azokat a laza eresztékeket, amik miatt az előző verziót erőtlennek éreztem. Múltkor Levin javításai kapcsán ráébredtem arra, hogy rossz nézőpontot választottam; most pedig – nem tudom, minek a hatására, talán az a sok gyakorlat és elméleti anyag, ami az elmúlt hónapokat kitöltötte, végre leülepedett; vagy mert jó könyveket olvasok* –, reggel egyszer csak belém hasított**: rossz helyen kezdtem a regényt. Bár sokszor működik, ha a történet abban a pillanatban indul, amikor az addigi stabil állapot felborul, itt valamivel később kell indítani, amikor már Emese szembesülhet a felborult állapotokkal.

A hétvégi előadás

A hétvégén előadást tartottam a Hungaroconon a nyers kéziratokról. A teljes szöveg ugyan nincs fent a neten (már csak azért sem, mert egy csomó mindent fejből mondtam), de a vázlat elolvasható az Irodalmi boncasztalon. Önszerkesztés, javítás, kéziratok beküldése majd könyvvé alakítása.

Most pedig szintén előadások miatt nem haladok a regénnyel; készülök a nyári írótáborra – a tananyag gerincét Damon Knight: Creating Short Fiction ímű könyve adja, azt dolgozom fel. Az Ólomerdő 2-t ugyan nem tudom olyan ütemben írni miatta, mint szeretném, de hosszú távon hasznos lesz a mostani munka.

Vérgőz király és a szerkesztő

Múlt csütörtökön átugrottunk Levinhez játszóterezni, spenótot főzni és enni, valamint beszélni a regényről.

Utóbbi kiemelten fontos. Az oka a papírkosárban keresendő.

Amikor már valamit tudok a regényről – vagy novelláról –, de keresem a hozzá illő puzzledarabokat, akkor sose az első ötlet a nyerő. Se a második. Néha a harmadik sem. (Ez egyébként nem egyedül az én tapasztalásom.) Tehát kuka. Az agy először a kézenfekvőt, a sablonosat, a kiszámíthatót dobja fel, mert az a legvalószínűbb. Ugyanakkor unalmas is.

Karakterek és hit

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel.

Amikor a szereplő lázad

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt.