A kidobott 2.0-ás verzió

Itt közlöm a kidobott 2.0-ás verziót. A 3.0 másmilyen lesz, szinte teljesen, ettől függetlenül akadnak elszórva információk, amelyek poénokat lőhetnek le, ezért aki nem szereti előre tudni, mi történik, ne olvassa.

Én szóltam.

(Azt pedig egy későbbi bejegyzésben majd elmondom, mi volt ezzel a változattal a baj.)

Keressük a szívet

Bár elbuktam és nem sikerült teljesítenem a havi kvótát, nem szeretném, ha hiába vártatok volna, ezért itt egy rövid részlet a második fejezetből (reményeim szerint még nem lő le komoly poénokat). Ebből valószínűleg rendszer lesz, amennyiben meg tudom oldani anélkül, hogy túl sokat fölfednék a cselekményből. Nem akarom a felfedezés örömét elrontani, ha majd a teljes regényt fogjátok kézbe.

Nettelen magány

Kedden elment a net és csak tegnap este jött vissza, ezért a nettelen magányt írásra (és korrektúrázásra, babázásra, barátnőlátogatásra) használtam fel. Nem áll szándékomban lelőni poénokat, de ez idő alatt kiderült, hogy Lóna nagyobb szerephez jut, mint először gondoltam volna, és Emese zárkózottabb, mint valaha. Ezenkívül megtudtuk, miben más a tündérek szíve, mint az embereké, találkoztunk egy szürke lovon ülő jóképű lovaggal, és el is hajtottuk a francba, mikor kiderült, mit keres a Rengetegben, kontyu képében fölfaltunk egy szerencsétlent, most pedig szemlézzük az ezüstvárat.

„Rendezett kert vette körül, aranyrózsákkal, ezüstliliomokkal teli. Tökéletes gyűrűt formáló, önmagába futó patakot hajtott varázslat az ágyások között.

–Egy napon mindez az enyém lesz – mormolta Emese keserű fintorral.”

A kidobott kezdet

A kukába dobott kezdés (vigyázat, Ólomerdőt még nem olvasott látogatók számára spoilereket tartalmaz!):

A szarvas patái fémesen zörögtek az erdő acélavarjában; a fémtörzseken megvillant csillagsugárként derengő bundájának sápadt visszfénye, és a levelekről visszaverődve ezernyi szemet villantott fel, mintha a Rengeteg hunyorogva, baljóslóan követte volna futását.
Talán úgy is volt; elvégre, akik elől menekült, ha éppen úgy tartotta kedvük, mindent láttak, ami a Birodalomban történt, és valamennyi lakó életének sorsszálait megcsavarhatták. A szarvas mégis érezte, hogy ezúttal nem figyelik, csak a madarak riadnak föl a lombkoronákban, ahogy elcikázik az acélerdő fái között, sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat. A tudat, hogy megszabadult, föllelkesítette: a fű is alig hajolt meg lába nyomán, a levegő pedig édes volt és friss, akár a borsmenta.
Szabad volt, hogy azt tegyen, amit akar; szabad, hogy tévedhessen akár, és nem volt senki, aki megállítsa. Mostohái, akiknek gondoskodása és szigora elől rohant most el, jól kitanították; és ahogy száguldott az erdőben, meleg leheletfelhőkben kikiabálta magából a hatalom szavait, amelyek megnyitották előtte a tündérek és emberek világát elválasztó határt.