A hétvégi előadás

A hétvégén előadást tartottam a Hungaroconon a nyers kéziratokról. A teljes szöveg ugyan nincs fent a neten (már csak azért sem, mert egy csomó mindent fejből mondtam), de a vázlat elolvasható az Irodalmi boncasztalon. Önszerkesztés, javítás, kéziratok beküldése majd könyvvé alakítása.

Most pedig szintén előadások miatt nem haladok a regénnyel; készülök a nyári írótáborra – a tananyag gerincét Damon Knight: Creating Short Fiction ímű könyve adja, azt dolgozom fel. Az Ólomerdő 2-t ugyan nem tudom olyan ütemben írni miatta, mint szeretném, de hosszú távon hasznos lesz a mostani munka.

Nézőpontokról

Visszakaptam Levintől (ha valaki még nem tudná, ő a szerkesztőm, aki nélkül a múzsák csak senyvednek) a kézirat elejét kijavítva – ó, a pirosak élénk lobogása! Ami viszont ennél lényegesebb: mondott valamit, ami az egész narrációra kihathat: gond van a nézőponttal.

Képzeljük el, hogy az író egy kamerát fog a kezében, amely nem csak képeket és hangokat, de gondolatokat és érzéseket is fogni tud, ha éppen ez a funkció be van kapcsolva rajta.

Karakterek és hit

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel.

A szadista írókról

Az író ugyanúgy szívén viseli a jól megírt karakter sorsát, mint az olvasó. Ha megfelelően építette fel személyiségét, nemcsak azok fogják megszeretni vagy éppen meggyűlölni, akik olvasnak róla, hanem ő maga is – semmiképpen nem lesz közömbös számára, mi történik vele.

Ez pedig a kezdő – és olykor nem csak a kezdő – írók csapdája is: ha túlságosan megszeretnek egy karaktert, nehezen viszik bele azokba a szituációkba, amelyek szükségesek a regény premisszájának alátámasztásához.

Amikor a szereplő lázad

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt.