2009

Ami a Halott sárkányt illeti, az év végi mérlegem a következőképpen alakult:

• megírva: 103K, két nekifutásra
• kidobva: 83K, de a maradék 20K is hamarosan repül, úgy látom

Vagyis visszatértem a kezdőpontra, majdnem ugyanott vagyok, ahonnét kiindultam, azt leszámítva, hogy sokkal világosabb, minek és kinek a történetét akarom elmondani, hogyan és mi az egésznek a magva. Hosszú út azért, hogy megint elindulhassak.

Közben persze haladtam mással; a Spét munkacímen futó színházas regényem szépen halad és már 126K-nál tart, és idén megjelent egy novelláskötetem és pár mininovellám az Északi Szövetségben.

2010-ben szeretnék haladni a Spéttel, újra nekifutni a Halott sárkánynak, befejezni néhány novellát és… és egyelőre csak tépelődöm azon, mekkorát merjek álmodni, jelentkezzek-e Nalo Hopkinson kurzusára.

Így állok most.

Miért kuka?

Ígértem, hogy megírom, miért dobtam kukába a 2.0-ás változatot is, hogy ne tűnjön puszta női szeszélynek ez a drasztikus lépés.
Vegyük sorra!

A kidobott 2.0-ás verzió

Itt közlöm a kidobott 2.0-ás verziót. A 3.0 másmilyen lesz, szinte teljesen, ettől függetlenül akadnak elszórva információk, amelyek poénokat lőhetnek le, ezért aki nem szereti előre tudni, mi történik, ne olvassa.

Én szóltam.

(Azt pedig egy későbbi bejegyzésben majd elmondom, mi volt ezzel a változattal a baj.)

Reboot

Gyanítom, hogy már unjátok, de bejelentéssel érkeztem: megint újrakezdem az Ólomerdő2-t. Máskor is hosszú az útkeresés, ezúttal még hosszabb; talán feltűnőbb is, mivel a kezdetektől dokumentálom a regény elkészülését.

Ezúttal azonban nem bánom, hogy megint ki kell dobnom, amit megírtam; mert tudom, hogy az új változat helyrerántja azokat a laza eresztékeket, amik miatt az előző verziót erőtlennek éreztem. Múltkor Levin javításai kapcsán ráébredtem arra, hogy rossz nézőpontot választottam; most pedig – nem tudom, minek a hatására, talán az a sok gyakorlat és elméleti anyag, ami az elmúlt hónapokat kitöltötte, végre leülepedett; vagy mert jó könyveket olvasok* –, reggel egyszer csak belém hasított**: rossz helyen kezdtem a regényt. Bár sokszor működik, ha a történet abban a pillanatban indul, amikor az addigi stabil állapot felborul, itt valamivel később kell indítani, amikor már Emese szembesülhet a felborult állapotokkal.

Na hol van az a delete?

Nézőpontokról szóló elmélkedésem odáig vezetett, hogy először felismertem a váltás szükségességét, aztán cselekedtem. Igazság szerint már múlt héten cselekednem kellett volna, de halogattam a törlés gomb megnyomását.

Ami viszont muszáj, az muszáj. A számlálón új számok jelentek meg; az eddig megírtakat feljegyzem az „egyéb”-hez.

A hétvégi előadás

A hétvégén előadást tartottam a Hungaroconon a nyers kéziratokról. A teljes szöveg ugyan nincs fent a neten (már csak azért sem, mert egy csomó mindent fejből mondtam), de a vázlat elolvasható az Irodalmi boncasztalon. Önszerkesztés, javítás, kéziratok beküldése majd könyvvé alakítása.

Most pedig szintén előadások miatt nem haladok a regénnyel; készülök a nyári írótáborra – a tananyag gerincét Damon Knight: Creating Short Fiction ímű könyve adja, azt dolgozom fel. Az Ólomerdő 2-t ugyan nem tudom olyan ütemben írni miatta, mint szeretném, de hosszú távon hasznos lesz a mostani munka.

Karakterek és hit

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel.

Amikor a szereplő lázad

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt.

A kidobott kezdet

A kukába dobott kezdés (vigyázat, Ólomerdőt még nem olvasott látogatók számára spoilereket tartalmaz!):

A szarvas patái fémesen zörögtek az erdő acélavarjában; a fémtörzseken megvillant csillagsugárként derengő bundájának sápadt visszfénye, és a levelekről visszaverődve ezernyi szemet villantott fel, mintha a Rengeteg hunyorogva, baljóslóan követte volna futását.
Talán úgy is volt; elvégre, akik elől menekült, ha éppen úgy tartotta kedvük, mindent láttak, ami a Birodalomban történt, és valamennyi lakó életének sorsszálait megcsavarhatták. A szarvas mégis érezte, hogy ezúttal nem figyelik, csak a madarak riadnak föl a lombkoronákban, ahogy elcikázik az acélerdő fái között, sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat. A tudat, hogy megszabadult, föllelkesítette: a fű is alig hajolt meg lába nyomán, a levegő pedig édes volt és friss, akár a borsmenta.
Szabad volt, hogy azt tegyen, amit akar; szabad, hogy tévedhessen akár, és nem volt senki, aki megállítsa. Mostohái, akiknek gondoskodása és szigora elől rohant most el, jól kitanították; és ahogy száguldott az erdőben, meleg leheletfelhőkben kikiabálta magából a hatalom szavait, amelyek megnyitották előtte a tündérek és emberek világát elválasztó határt.

Out with the old, in with the new

Az Ólomerdő 2-t (nincs még munkacímem sem; bármi, amit ráaggatnék, predesztinálná, ezért még nem teszem) tudatos szerkezetfelépítés határozta meg.