Reboot

Gyanítom, hogy már unjátok, de bejelentéssel érkeztem: megint újrakezdem az Ólomerdő2-t. Máskor is hosszú az útkeresés, ezúttal még hosszabb; talán feltűnőbb is, mivel a kezdetektől dokumentálom a regény elkészülését.

Ezúttal azonban nem bánom, hogy megint ki kell dobnom, amit megírtam; mert tudom, hogy az új változat helyrerántja azokat a laza eresztékeket, amik miatt az előző verziót erőtlennek éreztem. Múltkor Levin javításai kapcsán ráébredtem arra, hogy rossz nézőpontot választottam; most pedig – nem tudom, minek a hatására, talán az a sok gyakorlat és elméleti anyag, ami az elmúlt hónapokat kitöltötte, végre leülepedett; vagy mert jó könyveket olvasok* –, reggel egyszer csak belém hasított**: rossz helyen kezdtem a regényt. Bár sokszor működik, ha a történet abban a pillanatban indul, amikor az addigi stabil állapot felborul, itt valamivel később kell indítani, amikor már Emese szembesülhet a felborult állapotokkal.

Na hol van az a delete?

Nézőpontokról szóló elmélkedésem odáig vezetett, hogy először felismertem a váltás szükségességét, aztán cselekedtem. Igazság szerint már múlt héten cselekednem kellett volna, de halogattam a törlés gomb megnyomását.

Ami viszont muszáj, az muszáj. A számlálón új számok jelentek meg; az eddig megírtakat feljegyzem az „egyéb”-hez.

A hétvégi előadás

A hétvégén előadást tartottam a Hungaroconon a nyers kéziratokról. A teljes szöveg ugyan nincs fent a neten (már csak azért sem, mert egy csomó mindent fejből mondtam), de a vázlat elolvasható az Irodalmi boncasztalon. Önszerkesztés, javítás, kéziratok beküldése majd könyvvé alakítása.

Most pedig szintén előadások miatt nem haladok a regénnyel; készülök a nyári írótáborra – a tananyag gerincét Damon Knight: Creating Short Fiction ímű könyve adja, azt dolgozom fel. Az Ólomerdő 2-t ugyan nem tudom olyan ütemben írni miatta, mint szeretném, de hosszú távon hasznos lesz a mostani munka.

Nézőpontokról

Visszakaptam Levintől (ha valaki még nem tudná, ő a szerkesztőm, aki nélkül a múzsák csak senyvednek) a kézirat elejét kijavítva – ó, a pirosak élénk lobogása! Ami viszont ennél lényegesebb: mondott valamit, ami az egész narrációra kihathat: gond van a nézőponttal.

Képzeljük el, hogy az író egy kamerát fog a kezében, amely nem csak képeket és hangokat, de gondolatokat és érzéseket is fogni tud, ha éppen ez a funkció be van kapcsolva rajta.

Amikor a szereplő lázad

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt.

A tízszer elkezdett regény

Hiába van meg az első jelenet, hiába a vázlat, a premissza, a szereplők ismerete, mindez még nem elég, hogy valóban elkezdjem a regényt, meg kell küzdenem ugyanis az információadagolás problémájával. Eddig nem sikerült felülkerekednem, és ismét csak egy nyúlfarknyi van készen.

Out with the old, in with the new

Az Ólomerdő 2-t (nincs még munkacímem sem; bármi, amit ráaggatnék, predesztinálná, ezért még nem teszem) tudatos szerkezetfelépítés határozta meg.