A folytatásokról és elvárásokról

A minap Mg-b (John J. Sherwood) blogján arról olvastam, hogyan fókuszál egy írásra, illetve hogy mennyire fontos az, hogy át tudja állítani az agyát az adott feladatra.

Ez a téma is megérne önmagában egy bejegyzést, mert én meg egyszerre több futó fájlba dolgozó típus vagyok – bár szakaszonként mindig más és más van előtérben –, azonban nekem inkább a felvezetésen akadt meg a szemem. Mg-b példának hozta fel Heidel Dant, aki az olvasói nyomásra felhagyott a szövegek közti cikázással, és ígéretet tett, hogy most már végre befejezi a regényét, ha törik, ha szakad.

Az ígéretekről pedig már tudjuk, hogy veszedelmesek.

Karakterek és hit

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel.

Amikor a szereplő lázad

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt.

Premissza

Próbáltam az összes eddig kitalált szereplőt, motívumot, motivációt, ötletet a levegőben tartani, pörgetni az összes tányért (és közben vasalni), hátha megvilágosodom. Általában így megy: ha koncentrálok rá, csak kínszenvedés, ha úgy teszek, mintha mást csinálnék, szinte elém tolakszik a megoldás.

Meglett a premissza, aztán csiszoltunk rajta Levinnel, hogy még világosabb legyen, hozzávarrva a főbb szereplők személyes céljait és útját. Néhány tányért hagynom kellett a földre hullani (például Nimródot), de nem bánom. Egyszerre csak egy történetet lehet elmesélni.

A gubanc

Fejemben kavarognak a motívumok, jelenetek, szereplők. Külön-külön mindegyik egy-egy történet része, és ezek a potenciális történetek egy nagy színes gombolyagban kuszálódnak össze. A trükk: úgy kicsípni a végét és úgy hozzákötni a vezérfonalhoz a többit, hogy egységes szőttest adjon ki. Lehet, hogy ezért néhány fonal a gubancban marad, kihasználatlanul, másokat kegyetlenül visszanyirbálok.

A vezérfonal az, ami számít.

Jelenleg némiképp tanácstalanul bámulom a gubancot. Van egy ígéretem, amit teljesítenem kell. Van egy erős motívumom, amit meg akarok tartani, mert kötni tudom hozzá az egyik új szereplőt (akit szintén meg szeretnék tartani). Van egy katasztrófám. Még két új szereplőm.

De még egyik sem vezérfonal.

Keresem a történet premisszáját*, mert reggelre kelve arra jöttem rá, hogy amiről azt hittem, az, megtévesztés volt csupán, álpremissza. Az a bizonyos egy mondat, amely meghatározza a teljes regényt, nincsen még meg.

Ráfordított idő tekintetében kétségtelenül ezzel az egy mondattal foglalkozom a legtöbbet; már három hónapja is ezen rágódtam. Hogy mi ez a premissza? A történet igaza; az a mag, amely meghatározza az úgynevezett mondanivalót, amely értelmet ad a cselekménynek, amely megszabja, mely jeleneteket kell megírnom és milyen hangsúlyokkal és melyeket hagyhatom ki. Ilyenformán a premissza voltaképpen a belső szerkesztő, a történet kulcsára, én pedig alantas rabszolgája csupán.

Biztos vagyok benne, hogy benne van a  gubancban, csak meg kéne találnom. Hol csípjem ki a vezérfonal végét?

Holnapig van még időm kitalálni, de az óra ketyeg.

* Premisszáról, és úgy általában a történetek szerkezetéről lásd Egri Lajos: A drámaírás művészete c. könyvét.