A hidrafejű folytatás

Szerintem mindenki legalább olyan alaposan megfeledkezett erről a blogról, mint én – másfél év is eltelt azóta, hogy befejeztem a kisregényt. Az elsőt.

Az Ólomerdő világával és történéseivel úgy vagyok, mint Héraklész: hol úgy érzem, csak lapátszámra hordom ki a ganét az istállóból, hol pedig úgy, mintha egy hidrával hadakoznék, amelyiknek akárhány fejét levágom, két másik nő a helyébe.

Ugyanis hiába írtam meg az Üveghegyet (a korábban Halott sárkányként emlegetett kisregényt), majd alakítottam át az Ólomerdőt ( a tavalyi évemet nagyrészt ezzel töltöttem, bár hozzáírás helyett inkább az olló csattogott szorgalmasan), amikor belefogtam a „folytatásnak” titulált regénybe, megint ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: vagyis nem tudok továbbhaladni, míg el nem varrok bizonyos, útközben előgombolyodott szálakat. Amikor pedig nekiláttam ezek eldolgozásának, azok ismét megkettőzték magukat, és nagyon remélem, hogy most már nyugton maradnak és hagyják magukat beleszőni a mesébe.

Jelen állás szerint ugyanis az Ólomerdő-történetekből öt lesz: az Ólomerdő, az Üveghegy, az Aranyút és végül a Tündérszív és a Sorsfolyó (igen, aki arra számított, hogy Rabonbán és Emese romantikusan összeborulnak a közeljövőben, annak minimum a 4. sztorit ki kell várnia, és még akkor sem ígérem meg, hogy minden úgy fog menni, ahogyan elképzelte…). Ezek közül a középső három mindegyike kisregény, és persze semminek a címe nem biztos, csak nekem kell egy mentális kapaszkodó hozzájuk.

Sajnos ez egy renitens sorozat én meg egy renitens író vagyok, nem fogok felduzzasztani egy történetet csak azért, hogy meglegyen a regényterjedelem, és nem vonok össze külön témákat és szálakat ugyanezért – emiatt még nemigen tudom, hogyan és mikor jelenhetnek meg ezek az írások, noha az Üveghegy már készen van, és az Aranyút harmadával is megvagyok – no és részletek akadnak a későbbi kötetekből is. (Ez a kettő szorosan összekapcsolódik, ezért valószínűleg egy kötetbe kerülnének.)

Közben meg rájöttem arra, hogy a kisregény-terjedelem csodálatos dolog: meghagyja a lehetőséget arra, hogy jobban kibontsak egy-egy témát vagy szereplőt, bonyolítsam a szálakat, kísérletezzek, ugyanakkor fókuszáltabb, mint egy regény. Célra lehet röptetni, mint egy sólymot.

Az imént nem írtam teljesen igazat, mikor azt állítottam, nem tudom, hogyan és mikor jelennek meg ezek az írások. Úgy néz ki, lesz kiadó, amelyik jövőre nemcsak az átírt Ólomerdőt, de talán már az első két folytatás-kisregényt is megjelentetné – és a hátralévő két történetre meg egészen biztosan nem kéne hét évet várni.

Az Ólomerdő a család története volt, az Üveghegy az anyáé, az Aranyút a lányáé, a Tündérszív Rabonbáné – a lezáró kötet pedig valami új lesz, és remélem, nem fog újabb hidrafejeket növeszteni, mert más utakra is szívesen elkanyarognék.

(Az Aranyútból pedig itt egy spoileres részlet azoknak, akik az Ólomerdőt már olvasták.)