Ki is az Ezüstkezű?

Az új Ólomerdő-változatban már búvópatakként felbukkan Ezüstkezű neve, majd egyre többször, az első kisregényben is, a másodikban pedig annál is gyakrabban. Amikor Shizoo tesztolvasta az átírt Ólomerdőt és az Üveghegyet, szóvá is tette, hogy szívesen olvasott volna róla még…

Szóval annak, aki bírja a spoilereket, itt egy részlet az Aranyútból. (VIGYÁZAT: lelövi az Ólomerdő végét, de szerencsére az Üveghegyet csak annak, aki olvasta, egyúttal egy csomó hamis nyomot is tartalmaz megtévesztésül.) Valamint attól tartok, a tény, hogy ez már a 3. történet, eleve kizárja, hogy spoilerek nélkül bármit is megmutathassak belőle, és ez a későbbiek során még inkább így lesz.

Ezüstkezű a kezdetektől fogva ott volt, beleszőve a Rengeteg mítoszainak szőnyegébe. Először Kökénytől hallott róla, aki Rózsáról, Ibolyáról, a deszkavári királyfiról mesélt neki, és kezdetben gyanútlanul, a fanemtő törzsére hajolva hallgatta a történetet.

Ezüstkezű anyját forgószél ragadta el, fölvitte a Tetejetlen Fára, annak megyényi levelére. Apja fölmászott, de nem tért vissza, így aztán Ezüstkezű utána indult, hét nap, hét éjjel kúszott ágról ágra, míg a levegő úgy le nem hűlt, hogy a madarak keményre fagyva koppantak le mellette a levelekre, és szilánkokra törtek, mint az üveg…

Kökény mesélt a boszorkányról, aki fogva tartotta Ezüstkezű anyját. Táltos lovon szöktek meg, ő és az anyja, majd a földre érve kivágták volna az égig érő fát, de alig kezdték fejszével csapkodni a törzsét, nagy szélsuhogás közepette megérkezett a banya…

A táltos átbucskázott a fején, az apává lett, vágta tovább a fát, Ezüstkezű pedig megküzdött a boszorkánnyal és megölte…

– Nem így történt! – mondta akkor Emese.

– Hogy érted, hogy nem így? Így mesélik.

– Hazugság az egész. Nem öltem meg, Anya ölte meg, nem voltam hős, érted?

Kökény ágkezébe fogta Emese ujjait.

– Ez nem rólad szól, Emese. Ez Ezüstkezű története.

Emese a fejét rázta. – Akkor se meséld többet!

Ezüstkezűtől azonban nem lehetett megszabadulni. Firene is ismert róla egy mesét, hogyan szorult a fel- és alvilág közé a hős, és hogyan szabadult meg aztán varázslat által, és az ő meséjében Ezüstkezű, bár fiú volt, aranyhajjal született, karját pedig egy sárkánnyal vívott küzdelemben veszítette el.

És meséltek mások is, a Firene várához tévedő utazók – mert ő, egyedüliként a Héterdő lakói közül, vásárokat is tartott, és a komédiások a Nap, a Hold és a csillagok meséje mellett elbábozták Ezüstkezű harcát is a Vad Ártánnyal, és bár a történet ismeretlen volt Emese számára, az Ártány emberszagot fogva talált rá Ezüstkezűre, és Szépországot fenekestül felforgatva egy világon túli világban, acél- és üvegvárosban lelte meg – és ahogy a lány az előadást nézte, ráizzadt a ruha, és olyan iszonyat fogta el a villogó karú bábu láttán, hogy megszédült.

Ezüstkezű történeteit mindig ismerték, mindig mesélték, száz meg száz változatban, hol fiú volt, hol lány, hol gyerek, hol felnőtt, egyszer még öreg is, de valami mindig akadt, amire Emese ráismerhetett, ami félelemmel töltötte el.

– Véletlen – mondta neki Adél, mikor beszélt neki róla. – Fantasztikus, ártalmatlan véletlen. Ezek mesék, te magad mondtad.

– És mégis félek.

– Ezek csak mesék – ismételte nagynénje.

– Én pedig félig tündér vagyok – nézett fel rá Emese, és erre már nem létezett válasz.

Igazság, hazugság.

Ki volt, ki lesz Ezüstkezű?